Koszta József (1861-1949)

Nyomtatóbarát változat

Az ötvenhat éves művészből 1917-ben nem váratlanul törnek fel tehetségének ismeretlen erői. De mintha ezekben az esztendőkben zsilipet nyitott volna nekik: elsodró hömpölygésük egyszerre mutatta meg művészetének gigantikus erejét.

Mint egy magyar Gauguin, korosan rátalált festői látomásainak helyére egy darab valóságos magyar világban, olyan "témára", amely formáival, színeivel úgyszólván egybefoglalta számára hátralevő művészi mondanivalójának summáját.

Az új és pályáját végigkísérő téma: a kukoricatörés.

 

Koszta József (1861-1949) Kukoricatörők, 1910-es évek második fele

Koszta festészete az 1910-es évek második felére tökéletesen kialakult. A '20-as évek elején sikerült saját tanyát vásároljon a Szentes határában fekvő ún. Várfokon. Feleségével, Annuskával ott rendezkedtek be a tanyasi életre, és közel harminc éven át szinte ki sem mozdultak onnan. Az istállóból alakított magának műtermet, és közvetlenül a ház mögött volt az a kukoricás, ami sok képének témája lett, "az örök modell, amelyhez nyúlni nem volt szabad, amely ott maradt a letarolt mezők között ősszel és télen is".

Egymás után festette jobbnál jobb képeit, melyekkel Európa számos nagyvárosában rendezett kiállításokon jelentős sikereket aratott. Ezzel Koszta élettörténetének változatos eseményei tulajdonképpen véget is értek. 1949-ben bekövetkezett haláláig további új és fontos adatot már nem említ a szakirodalom. Lyka úgy emlékezett vissza Kosztára, mint aki "tehén-, malac-, liba-, tyúktulajdonos, festőművész és tanyabirtokos" volt, akit "az állatai meg a földje mellől nemigen lehetett elmozdítani. Modelljei állandóan kéznél voltak, és főleg ingyen: festette a kukoricatörést a saját kukoricásában, festette a verőfény villogását a saját háza fehér falán".

Katt !

Forrás: mek.oszk.hu